A textilipar az egyik legrégebbi, legnagyobb hagyományokkal rendelkező ipari ágazat. Azoknak a szakterületeknek a gyűjtőneve, amelyek szálasanyagokból fonalakat és/vagy különböző eljárások alkalmazásával lapszerű termékeket – szakszóval: kelméket – állítanak elő. Ily módon a textilipar magában foglalja
A statisztikai besorolás szerint nem tartozik a textiliparhoz a textilanyagokból készült ruhák gyártása – ez más statisztikai kategória.
A textiltermékek előállítása egész a 16. századig háziipari tevékenység volt. A középkorban a fonást gyalogorsóval és guzsallyal végezték (a rokkát a 14. században Itáliában találták fel) és a szövés is kezdetleges szövőszékeken folyt. A kötőgép feltalálásáig (William Lee, 1589) csak a kézikötést ismerték. A 17. században a céheké volt a főszerep. A 18. században megindult ipari forradalom idején alakultak ki a textilmanufaktúrák, majd ezt követően a textilipar fejlődése jelentősen meggyorsult. Sorra jelentek meg a nagy találmányok, mint a gyorsvetélő (John Kay, 1730), a kéttűágyas kötött kelmét készítő kötőgép (Jedediah Strutt, 1755), a többorsós fonókerék (James Hargreaves, 1767), a lánchurkológép (Josiah Crane, 1768), a folyamatos fonógép (Richard Arkwright, 1769), a kártológép (ugyancsak Arkwright, 1775), a szelfaktor elődjének tekinthető „spinning mule” (=„fonó öszvér”) (Samuel Crompton, 1779), a gőzgéppel hajtott szövőgép (Edmund Cartwright, 1787), a körhurkológép (Decroix, 1798) stb. A rohamos fejlődés a 19. és 20. században is folytatódott. 1805-ben találta fel Joseph Marie Jacquard a szövőgép lyukkártyás mintavezérlését; az ilyen rendszerű vezérlő berendezéseket a textiliparban (más gépeken is) még ma is az ő nevével jelölik. 18. századi találmány a fonatológép is. A 19. században sorra jelentek meg a különböző kötőgépek, nem utolsó sorban a kanalas tű feltalálását követően (Matthew Townsend, 1856) a raschel-gép (Redgate, 1859), a síkkötőgép (Isaac Wixom Lamb, 1863), majd a síkhurkológép (William Cotton, 1864), a sarkat és orrot fogyasztással-szaporítással kialakító harisnya-körkötőgép (Mac Nary, 1866) stb. Ugyancsak a 19. század elejei találmány a csipkeverőgép (John Heathcoat, 1808, ezt 1813-ban John Levers tökéletesítette). 1844-ben szabadalmaztatta J. Thorpe a gyűrűsfonógép „lelkét” képező gyűrűsorsót. A fonatolás gépesítése is a 18. századra vezethető vissza. 1748-ból származik az első ilyen vonatkozású szabadalom, ez az angol Thomas Walford találmánya, amit főleg gyertyába való kanóc, cipőfűzők és zsinórok készítésére szerkesztett. Ezt a konstrukciót a német Johann Heinrich Bockmühl tökéletesítette 1767-ben és ez lett az alapja a mai korszerű gépeknek.
Az ipari forradalom a textilkikészítésben is hatalmas fejlődést indított el. 1785-ben fedezte fel Claude Louis Berthollet a klór fehérítő hatását, amivel a gyepfehérítés hosszadalmas eljárását néhány órára lehetett csökkenteni. Ugyanebben az évben szabadalmaztatta Thomas Bell a hengernyomógépet. A Russel Dorr által 1807-ben szerkesztett, spirális vágóélekkel dolgozó nyírógép a ma használatos ilyen gépek őse. (Vízzel hajtott posztónyíró ollókkal már Leonardo da Vinci is kísérletezett.) A pamutszövetek perzselésére használt gépet 1819-ben mutatták be a párizsi iparkiállításon. A textilkikészítés terén az egyik legjelentősebb találmány John Mercer által 1844-ben feltalált, a pamut lúgozásán alapuló, ma is mercerezésnek nevezett eljárás.
A 20. század óriási fejlődést hozott a textilipar valamennyi területén – a fonalgyártás műveleteitől kezdve a különböző kelmeképzési eljárásokon át a színezés és kikészítés valamennyi fázisáig –, elsősorban a szintetikus szálasanyagok és az elektronika elterjedésének köszönhetően. A gépek egyre termelékenyebbek lettek, egyre változatosabb mintázatok készítését tették lehetővé, teret nyert az automatizálás, először mechanikus szerkezetekkel, később egyre inkább az elektrotechnikára, majd az elektronikára alapozva. Ma már teljesen általánosak a számítógéppel vezérelt textilipari berendezések, amelyek kiszolgálása alig igényel emberi munkaerőt. Jellegzetesen 20. századi találmány például a varrvahurkolás (lényegében a láncrendszerű kötés és a varrás elveinek egyesítése), ami Heinrich Mauersberger 1949-ben szabadalmaztatott találmányából fejlődött ki, valamint a különböző ún. nemszőtt kelmék gyártása, amelyek nem tartalmaznak fonalakat, hanem a lapszerűvé rendezett szálhalmaz (fátyol, bunda) mechanikai vagy kémiai rögzítésén alapulnak. Hatalmas lendületet adott a textilipar minden területén a fejlődésnek a szintetikus szálasanyagok sokféleségének elterjedése, főleg a 20. század közepétől, ami egyrészt a gyártástechnológiák ezeknek megfelelő fejlesztését kényszerítette ki, másrészt új területeket nyitottak meg a textiltermékek felhasználásában is, a műszaki és egészségügyi területeken, de a korszerű gépeken megvalósítható újdonságok a hagyományos textíliákat és a divatot is erőteljesen befolyásolják.
Magyarországon már az Árpád-házi királyok idején ismert volt a lábítós szövőszék és a kallómalom is a 13. században már használatban volt. A honfoglaló magyarok ismerték a fonás és szövés műveleteit, továbbá az Európában újnak minősíthető nemezkészítést, ami sátraik alapanyaga volt. 1680 körül alapították az első magyarországi selyemfonodát és -szövödét is.
Az első textilmanufaktúrák hazánkban a 18. század elejétől létesültek. A munkások zömét külföldről, elsősorban Szászországból, Sziléziából szerződtették, de dolgoztak ezekben cseh, osztrák, bajor, sőt görög munkások is. Az ország mezőgazdasági adottságai folytán elsősorban gyapjúfeldolgozással foglalkoztak, de volt az országban selyemfeldolgozó üzem is. A Magyarországon termesztett len és kender feldolgozása ebben az időben még nem emelkedett ki a háziipar szintjéről, mert a külföldi konkurencia és a nyomott mintás pamutszövetek divatja nem kedvezett ezeknek a termékeknek. A manufaktúrákban 50–150 ember dolgozott és előfordult 10–12 éves gyermekek munkásként való foglalkoztatása is.
Magyarországon a manufaktúrákat később kezdték felváltani a kézi munkánál sokkal termelékenyebben dolgozó, de nagyobb befektetést is igénylő gépekkel felszerelt gyárak. Míg Angliában és Nyugat-Európában ez a folyamat a 18. században megkezdődött és a 19. század elejére általánossá is vált, Magyarországon a 19. század végére és a 20. század elejére értek meg ennek feltételei. A fonással, szövéssel és textilnyomással foglalkozó első manufaktúra 1736-ban kezdte meg tevékenységét a Nyitra megyei Sasváron. Az első magyar textilgyárnak az 1776-ban Valero Tamás és Ferenc által alapított selyem-manufaktúra tekinthető. 1780-ban épült Óbudán az ötemeletes selyemgombolyító üzem ("filatórium"), ahol víz hajtotta a gépeket. 1784-ben alapította Goldberger Ferenc Óbudán kékfestő üzemét, ebből nőtt ki később, a 19. század 30-as éveiben a nagyhírűvé vált Goldberger Textilművek. (Egyik eredeti épülete ma a Textilmúzeumnak ad otthont.) Kluge Ferenc 1786-ban alapított pápai kékfestő üzeme 1956-ig működött, azóta itt van a Kékfestő Múzeum. 1795-ben szerelték fel Magyarországon az első kötőgépet egy soproni üzemben. Magas színvonalra fejlődött hazánkban a csipkekészítés is, amire – több más mellett – kiváló példát szolgáltat például a halasi, a csetneki, a sóvári csipke.
A 20. század elején, majd a két világháború közötti időszakban a magyar textilipar jelentősen fejlődött, ebben az időszakban igen sok, később tekintélyessé vált gyár alakult. A II. világháború igen nagy károkat okozott az ország textiliparának is, de a háború után a textilipar viszonylag hamar magához tért. Az ipar szerkezetében és az üzemek vezetésében gyökeres átalakulást hozott az államosítás (1948-49), majd többszöri átszervezés után, 1963-ban az akkori 187 textilipari üzem 42 országos vállalatba tömörült. Ezek mellett tanácsi vállalatok és szövetkezetek is működtek a textiliparban, összesen mintegy 140 ezer embert foglalkoztatva. 1965-ig az extenzív fejlődés volt jellemző, amit elősegített a tartós munkaerőkínálat, ezt követően a fejlődés intenzív jellege erősödött és a munkáslétszám csökkent. Az 1970-es években nagyarányú rekonstrukciós programot hajtottak végre a termelés mennyiségi növelése és korszerűsítése érdekében. Az 1989-90-ben végbement politikai és gazdasági változások következtében a korábbi igen jelentős, az akkori Szovjetunióba irányuló export kiesett, a hazai termelésű textiltermékek belföldi fogyasztása pedig — elsősorban az import liberalizációja és a kezdetben igen magas infláció következtében beálló keresletcsökkenés miatt — erősen visszaesett, ami a nagyvállalatok tönkremenetelét, a textilipar gyors leépülését eredményezte. A korábbi állami vállalatok megszűntek, helyükön nagy számú kisebb gazdasági társaság alakult.
A textilipar világszerte megfigyelhető tendenciája a termelésnek az ázsiai, óceániai, indiai, dél-amerikai országokba való áthelyeződése. Ez, valamint a hazai textiliparban érvényesülő rendkívül kedvezőtlen munkabérviszonyok hátrányosan hatnak a hazai textilipar további fejlődésére. A kiutat a lakás- és háztartási textíliák, valamint a nagy értékű, bár jelentős műszaki és technológiai fejlesztést igénylő műszaki és egészségügyi textíliák termelésének fejlesztése jelentheti.
Forrás: Wikipédia - Tovább