Textilipari leírások

Szövet

A szövet a kelmék egyik fajtája, amely két egymásra merőleges fonalrendszerből: a hosszanti lánc- ill. a keresztirányú vetülékfonalakból épül fel. Ennek a két fonalrendszernek a fonalai szabályos rendszer szerint alul-felül keresztezik egymást és a kereszteződési pontokon fellépő fonalsúrlódás tartja össze a szövetet. Aszerint, hogy milyen elrendeződésben helyezkednek el a szövetben azok a kereszteződési pontok, ahol a láncfonal van felül, nagyon sokféle jellegzetes mintázatú szövetszerkezet ismert.

A szövet kialakításának elvi menete

A láncfonalak alaphelyzetükben egymás mellett, egy síkban helyezkednek el. A szövet, azaz a lánc- és vetülékfonal-rendszer alul-felül történő szabályos kereszteződéseinek létrehozásához az szükséges, hogy a láncfonalak bizonyos csoportjait (a legegyszerűbb esetben minden másodikat) kiemeljék ebből a síkból és az így képződött nyíláson (amit ma szádnyílásnak nevezünk) átfűzzék a vetülékfonalat. Ezután ismét egy síkba hozzák a láncfonalakat, az általuk közrefogott vetülékfonalat szorosan a korábban bevezetett vetülékek mellé (vagyis a szövet széléhez) igazítják. Ezt követőleg, a következő vetülékfonal bevezetése előtt azokat a láncfonalakat emelik ki a síkból, amelyek előzőleg nyugalomban voltak, és az újabb szádnyíláson ismét átvezetik a vetülékfonalat, de most ellenkező irányban haladva. A láncfonalak zárásával és az új vetülék beigazításával fejeződik be ez a művelet. Ennek a műveletsornak a folyamatos ismétlésével jön létre a szövet.

A láncfonalak emelését és süllyesztését ma úgy oldják meg, hogy a fonalakat egy-egy fémpálca nyílásán fűzik át és a pálcákat (nyüstszálakat) emelik-süllyesztik. Az ún. nyüstös szövetek készítésénél ezeket a pálcákat bizonyos – a kötésmódtól függő – csoportosításban egy-egy keretre erősítik (ez a nyüstkeret) és magát a keretet mozgatják fel-le. Így az egyes nyüstkeretekhez tartozó fonalak mindig azonos módon alkotnak kötéspontot. Jacquard-szövetek készítésénél a nyüstszálakat – ismét csak bizonyos, de most a gép konstrukciója által megszabott – csoportosításban a mintának megfelelően emelik-süllyesztik, amit egy programozható berendezés (az ún. jacquard-berendezés) irányít. Ennek következtében a mintának megfelelően változtatható, hogy egy-egy láncfonal mikor emelkedjék és mikor süllyedjen, ami sokkal változatosabb mintázatok kialakítását teszi lehetővé, mint a nyüstös szövésnél.

A leírtak szerint a szövéshez számos láncfonalra és elvileg egyetlen vetülékfonalra van szükség. Több vetülékfonalat már mintás szövetek készítéséhez használnak.

Történeti összefoglalás

A szövet ősi anyag, egyike az emberiség legrégibb találmányainak. Eredetét a régészeti kutatások az újkőkorra (i. e. 9.–8. évezred) teszik. Az ősember faágakból és háncsokból készült, a szövet szerkezetéhez hasonló – azaz az ágaknak, háncsoknak egymást kölcsönösen keresztező összefűzésével készített tárgyakat készített. Nyilvánvalóan ebből alakult ki a – kezdetben minden bizonnyal csak a ruházkodás célját szolgáló – szövetek készítése, amihez azonban már fonalra volt szükség.

A régészeti leletek több évezred távolában is megőrizték egyes textíliák szövött anyagát, különösen a hideg száraz helyekről föltárt temetkezésekből. Egyik legismertebb ilyen lelőhely az Altáj-hegységben Pazirik, ahol a szkíta királysírokban 2500 éves textíliákat ástak ki az orosz régészek Sz. I. Rugyenko vezetésével Ugyancsak ismertek sumér kori textíliaábrázolások 4000 éves szobrokon.

A szövet készítésére alkalmas eszköz kezdetben abból állt, hogy a ma „láncfonalaknak” nevezett hosszanti fonalakat egy faágról lógatták le és a végükre kőből vagy agyagból készült nehezéket kötöttek. Az így kialakított fonalseregen fűzték át – a fonalak alul-felül kereszteződéseit kialakítva – az ezeket összekapcsoló egyetlen fonalat, amit ma „vetülékfonalnak” nevezünk. Ez a technika maradt fenn Európában és a Közel-Keleten, bár a későbbi korokban már e célra szerkesztett faállványt használtak, amit állítva vagy fektetve (földbe vert karókon) helyeztek el. A Távol-Keleten (pl. Kínában, a Fülöp-szigeteken) és Amerikában a szövő a láncfonalakat a derekára erősítette, ami lehetővé tette számára, hogy a fonalakat megfeszítse vagy meglazítsa, ahogy a vetülékfonalak átfűzése szükségessé tette.

Az álló szövőállványon a láncfonalak felső végét keresztrúdra erősítették és alul nehezékeket akasztva rájuk feszesen tartották. A szádnyílást a fonalak közé befektetett pálcával hozták létre, amelyeket váltakozva emeltek fel ill. süllyesztettek le, így állítva elő azt az elrendezést, hogy hol a páros, hol a páratlan számú láncfonalak emelkedjenek ki a síkból. A szövést, azaz a keresztirányú vetülékfonalak befűzését felül kezdték el és lefelé haladtak. A vetülékfonalat egy fésűvel igazgatták a már elkészült szövet széléhez. Akár 2–3 m széles szöveteket is készítettek így, emiatt jobbra-balra kellett járkálniuk a vetülékfonal átfűzéséhez. Az elkészült szövetet felfelé feltekercselték a keresztrúdra.

A fekvő szövőállványon a láncfonalak mindkét végét egy-egy keresztrúdra erősítették és a szövő az állvány mellett guggolva végezte a munkáját, ami rendkívül fárasztó volt. Később alakult ki az a megoldás, amikor a szövő helyét a földben kimélyítették, hogy ott ülve jobb testhelyzetben dolgozhasson.

A szövés rendkívül fontos tevékenység volt már az ókorban is, amit az is mutat, hogy isteni eredetű mesterségnek tartották. A görög mitológia szerint pl. ezt a tudományt Pallasz Athéné tanította meg az emberiségnek. Fontosságáról tanúskodnak a különböző korokból ránk maradt egyiptomi falfestmények és sírmellékletek is. Az i. e. 5. században élt Hérodotosz is leírta egyik munkájában az egyiptomiak egy fajta szövőállványát. A rómaiak is az egyiptomiaktól vették át a szövés technikáját. Közép-Európába valószínűleg Ázsiából, Bizáncon keresztül jutott el ez a mesterség.

A kínaiak hosszú ideig nagy titokban tartották a selyemkészítés és a selyemszövés gyártási technikáját. Az egyik ázsiai módszer szerint a láncfonalak egyik végét egy közel függőleges állvány vízszintes kereszttartójához erősítették, a másik végét egy másik rúdhoz erősítették és ezt a szövő derekára kötötték. Így a szövő, aki a földön ült, maga tartotta feszesen a fonalakat. Ezzel a módszerrel azonban csak keskeny szöveteket lehetett készíteni.

A szövőállványnak különböző népeknél különböző változatai alakultak ki, amelyekből végül, hosszú fejlődési folyamat eredményeként jelent meg a ma is ismert szövőszék eredeti formája. Első ábrázolása egy, a 12. században készült, Cambridge-ben őrzött kódexben látható. Itt a láncfonalak már hátul egy hengerre feltekercselve (mai szóhasználattal: felvetve) láthatók. Korábban ugyanis ezeket a fonalakat kötegekbe rendezték és súlyokkal terhelve fonatszerűen lelógatták. Fennmaradt a 13. századból a nyüstös szövőszék ill. a 18. századból a húzózsinóros (damaszt-) szövőszék kínai ábrázolása.

Európában az itáliaiak és spanyolok mellett főleg a flamandok voltak a szövés nagymesterei. Ők a németalföldi politikai zavargások miatt áttelepültek a környező országokba és magukkal vitték tudományukat is, meghonosítva ezt a mesterséget más országokban is.

A szövés Európában is évszázadokon át házilag végzett munka volt: a fonalat a nők fonták, a szövést a férfiak művelték. A középkori városokban a szövők (takácsok) céhekbe tömörültek, de a merev céhszabályok egyre inkább akadályozták a technikai fejlődést. A 17. században azonban már nagyon megnőtt az igény a jó minőségű szövetek iránt, amit Indiából és Távol-Keletről importáltak. A fokozott igények kielégítésére irányuló törekvés vezetett – elsősorban Angliában – a szövőszékek termelékenységének növeléséhez. Az ipari fejlődés – különösképpen pedig a 18. században végbement ipari forradalom – hatalmas lökést adott a szövés és a szövőszék, majd a már nem emberi erővel hajtott szövőgép fejlesztéseinek és ezzel a szövetkészítés teljes folyamatának. 1730-ban találta fel John Kay az ún. gyorsvetélőt. A takácsok addig a vetülékfonalat befogadó szerkezetet, a „vetélőt” egyik kezükből a másikba csúsztatva juttatták át a szádnyíláson. Kay találmányának lényege az volt, hogy egy ostorszerkezettel a szádnyílás egyik végén nagy erejű lökést adott a vetélőnek, amely egyszerre átlökte azt a szádnyílás túlsó végére, majd a következő vetésnél a másik oldalról hasonlóképpen juttatták vissza. Ez nagymértékben meggyorsította a szövés munkáját. 1760-ban John Kay fia azután feltalálta a váltófiókot is, amely lehetővé tette több különböző színű vetülékfonal váltakozó bevetését. A szövés további gépesítésének fontos állomása volt, amikor Edward Cartwright 1784-ben szabadalmaztatta a gőzgéppel hajtott szövőgépet; a gőzgép transzmissziós hajtás révén egész gépcsoportokat tudott működtetni. A Joseph Marie Jacquard által 1805-ben szabadalmaztatott lyukkártyás mintavezérlés pedig rendkívül meggyorsította a nagy mintázatú szövetek készítését. A fejlődést a 19. század tízes éveiben a géprombolók (ludditák) sem tudták feltartóztatni, akik pedig a technikai fejlődést jelentő számos textilgépet összetörtek. A 20. században a transzmissziós szíjhajtást felváltotta a villanymotorokkal történő egyedi hajtás (az első ilyen gépet 1879-ben Siemens készítette). A nagyfokú automatizálás és az elektronikus mintavezérlés révén, igen csekély emberi munkát igényelve működnek a legkorszerűbb szövőgépek, a kézi szövéshez képest sok százszoros teljesítményt nyújtva még a legbonyolultabb mintázatok esetében is.

A szövet szerkezete

A szövetben az egyes lánc- ill. vetülékfonalak kölcsönösen keresztezik egymást. Attól függően, hogy a láncfonalak közül hol melyik van a vetülékfonal felett ill. alatt, különböző kötésmódok alakulnak ki.

A szövet szerkezetének, azaz a lánc- és vetülékfonalak kereszteződési pontjainak egyszerűsített ábrázolására, az ún. kötésrajz vagy patronrajz készítésére nemzetközileg elfogadott módon négyzethálót használnak, amelyen az egymás fölött elhelyezkedő négyzetek egy-egy láncfonalat, az egymás melletti négyzetek pedig egy-egy vetülékfonalat képviselnek. Kitöltött négyzet jelenti azt a kereszteződési pontot, ahol a láncfonal van felül, vagyis a szövet színoldalán (ennek neve: lánckötéspont), kitöltetlen négyzet pedig azt, ahol a vetülékfonal van felül a színoldalon (ez a vetülék-kötéspont). (Színoldalnak a szövetnek azt az oldalát nevezik, amelyen a szövet karaktere, esetleges mintázata a legszebben érvényesül, amely a használatban kívülre, látható helyre kerül.) A kötés legkisebb, mind lánc-, mind vetülékirányban ismétlődő része a mintaelem. Ezt a kötésrajzon általában elhatárolják (esetleg más színnel is jelölik).

A kötésmód alapvetően befolyásolja a szövet megjelenését és fizikai, mechanikai tulajdonságait. A szövetek szerkezete három alapkötésre vezethető vissza. Ezek:

• vászonkötés,
• sávolykötés és
• atlaszkötés (szaténkötés).

Minden további kötésmód ezekből vezethető le.

A legegyszerűbb, legrégibb, legerősebben összekötött szövetet eredményező kötésmód a vászonkötés, amelynek mintaeleme mind lánc-, mind vetülékirányban 2 fonalból áll. Mindkettő egyszer van fent, egyszer lent. Kötésrajza a kötéspontok sakktáblaszerű elrendeződését mutatja. A vászonkötésű szövet mindkét oldala egyforma.

A sávolykötés jellegzetessége, hogy a kötéspontok átlós irányban sorakoznak és az így kialakuló vonalak párhuzamosan haladnak a szövetben. Aszerint, hogy a szövet színoldalán melyik fonalrendszer érvényesül (a lánc- vagy a vetülék-kötéspont van-e felül), lánc- ill. vetülékoldalú sávolyt különböztetünk meg, Ha a kétféle kötéspont száma megegyezik, egyenlő oldalú sávolykötésről beszélünk. A sávolykötésű szövetek valamivel lazább szerkezetűek, mint a vászonkötésűek, ezért ezt a kötésmódot előszeretettel alkalmazzák ruházati cikkek anyagainál, mert puhább, hajlékonyabb szövetet eredményez.

Az atlasz- vagy szaténkötés jellegzetessége, hogy a kötéspontok egyenletesen oszlanak el a szövet felületén. Itt is megkülönböztetünk láncoldalú ill. vetülékoldalú atlaszt, attól függően, hogy a színoldalon melyik fonalrendszer kötéspontjai vannak túlsúlyban. Az atlaszkötésű szövetek sima, fényes felületűek, különösen akkor, ha selyemfonalból vagy mesterséges anyagú filamentfonalból készülnek, amelyek maguk is már eleve simák és viszonylag fényesek. A szaténszöveteket ezért előszeretettel használják fehérnemű- és ruhaanyagok, valamint bélésszövetek és dekorációs szövetek készítésére.

Az alapkötésekből levezetett kötéseknek számtalan változata van, ilyen pl. a panamakötés, amelyben két-két lánc- ill. vetülékfonal a vászonkötésnek megfelelően kereszteződik, vagy az ék alakú sávoly, amelynél a kötéspontok dőlésiránya egy idő után ellenkező irányba fordul stb. Az erősen bordázott hatást adó ripszkötés szintén a vászonkötésből vezethető le: ugyanabba a szádnyílásba két vagy több vetüléket vetek be (harántripsz), vagy egy-egy vetülékfonal több egyformán kötő láncfonalat keresztez (hosszripsz). Ezekből és a különböző kötésmódok kombinációiból alakítható ki a szövet mintázata.

A szövetek mintázatát tehát jelentős mértékben a kötésmód határozza meg. Emellett fontos eszköz a színes fonalak használata (mind láncban, mind vetülékben), amelyek a kötésmóddal együtt a legváltozatosabb színminták kialakítását teszik lehetővé. Hasonlóképpen alkalmazhatók különböző nyersanyagú fonalak is, amelyek vagy a fonalszerkezet különbözőségénél fogva, vagy a szövet színezésekor mutatkozó eltérő színfelvételük folytán eredményezhetnek mintahatást. A legbonyolultabb mintázatokat jacquard-szövőgépeken lehet előállítani.

A bársonyszövetek két lánc- és két vetülékrendszerrel készülnek. Az alaplánc és az alapvetülék készíti magát az alapszövetet. A bársonyra jellemző felvágott, a felületet borító, abból kiálló fonalvégek pedig úgy keletkeznek, hogy a másik vetülék nem fonal, hanem egy éles penge, amely a második (bársony-) láncrendszer fonalait bevetéskor elvágja. A szövet kötésmódját úgy kell megtervezni, hogy a bársony láncrendszer megfelelő elrendezésben szorosan kötődjék az alapszövethez, így az elvágott láncfonalak sem hullanak ki.

A frottírszövetek szabályos hurkokkal borított szövetek; a hurkokat szintén egy külön láncfonalrendszer fonalaiból alakítják ki.

Bonyolultabb kötésmódok alkalmazásával – és erre alkalmas gépeken – olyan szövetek is készíthetők, amelyek két rétegből állnak és e rétegek között üregek képződnek (dublé szövetek).

Gobelin szövés

A gobelin (szövött kárpit) szerkezetét tekintve annyiban tér el a szokványos szövettől, hogy a vetülékfonalak nem a szövet teljes szélességében húzódnak, hanem csak néhány láncfonalat kereszteznek. A különböző színű és elrendezésű vetülékfonalakból alakul ki a minta. A vetülékfonalaknak ezt a bevitelét kézi munkával végzik.

A szövetek utólagos megmunkálása

A szövőgépről lekerült nyers szövet általában további megmunkálásokat igényel, amit összefoglaló néven kikészítésnek neveznek. Tágabb értelemben ebbe tartozik a színezés is. Ezek a műveletek nagy mértékben függnek a szövet anyagától, szerkezetétől és felhasználási céljától.

A legfontosabb, legjellegzetesebb kikészítési műveletek a következők (alkalmazásuk és sorrendjük tehát a mindenkori szövet jellegétől függ)

• Pamut- és cellulóz alapú mesterséges szálasanyagokból készült szöveteknél:
  • Tisztító műveletek: perzselés, írtelenítés, mosás, főzés, fehérítés, szárítás
  • Nemesítő műveletek: mercerezés, színezés, színnyomás, mérettartósítás
  • A szövet jellegét kialakító műveletek: bolyhozás, nyírás, simítás (kalanderezés), domborító nyomás (mintás kalanderen)
• Gyapjúszöveteknél:
  • Tisztító műveletek: mosás, karbonizálás (a gyapjúban maradt növényi szennyeződések elszenesítése savas kezeléssel, majd e maradványok eltávolítása), fehérítés, szárítás
  • Nemesítő műveletek: színezés, kallózás (ványolás), dekatálás (méretrögzítés), színezés
  • A szövet jellegét kialakító műveletek: bolyhozás, nyírás, gőzölés, kefélés
• Selyemszöveteknél:
  • hámtalanítás (a hernyóselymet borító szericin eltávolítása meleg szappanos vízben)
  • nehezítés (a hámtalanítás okozta tömegveszteség visszapótlása fémsókkal)
  • fehérítés, színezés
  • moaré nyomás (mintázat előállítása a szövet felületén)
• Szintetikus szálasanyagú szöveteknél:
  • mosás
  • fehérítés
  • színezés
  • hőrögzítés (mérettartósítás)
  • nemesítő kikészítések: antisztatizálás (ellenálló képesség megadása a sztatikus feltöltődés ellen), göbösödésmentesítő kikészítés

A szövetek tulajdonságjellemzői

A szövet legjellemzőbb műszaki adatai a következők:

• nyersanyag-összetétel (a lánc- és vetülékfonalakban alkalmazott szálasanyagok összesített százalékos aránya, pl. 50% pamut/50% poliészter)
• a lánc- ill. vetülékfonalak nyersanyag-összetétele külön-külön (pl. láncfonal: 50% pamut/50% poliészter, vetülékfonal: 50% pamut/50% poliészter)
• kötésmód (pl. vászonkötés)
• a lánc- ill. vetülékfonalak finomsága
• lánc- ill. vetüléksűrűség (a lánc- ill. vetülékfonalak száma 100 mm-re számítva)
• a szövet területi sűrűsége (1 m² szövet tömege grammban)
• szövetélesség

Ezeken kívül fontos adatok:

• a szövet színe ill. mintázata (pl. nyomott szövetek esetében)
• a szövet kikészítése
• a használat szempontjából fontos tulajdonságok:
  • szilárdsági tulajdonságok (szakítóerő és szakadási nyúlás lánc ill. vetülék irányban, eredetileg sértetlen szöveten, ill. a továbbszakításhoz szükséges erő, ha már egy helyen megindult a szakadás)
  • hossz- és keresztirányú (lánc- ill. vetülékirányú) rugalmasság (a szövet visszaugró képessége meghatározott mértékű nyújtást követőleg)
  • a színtartósági értékek (milyen mértékben változtatja a szövet a színét különböző fizikai és kémiai hatásokra, pl. mosás, vegytisztítás, száraz ill. nedves dörzsölés, izzadság, fény, vasalás hatására)
  • a szövet kopásállósága
  • a szövet göbösödési hajlama (dörzsölés hatására keletkeznek-e a felületén és milyen mértékben kiálló szálcsomók)
  • a szövet égési tulajdonságai (mennyire gyúlékony)
  • a szövet légáteresztő képessége
  • a szövet vízáteresztő képessége
  • stb.

Nemzetközi szabványok rögzítik ezeknek a tulajdonságoknak a vizsgálati módszereit és a szállítási szerződésekben kell előírni, hogy a megrendelő ezekre nézve milyen követelményeket támaszt. E követelmények mindig a szövet felhasználási céljától függnek.

A szövetek alkalmazása

A szövetek mindennapjaink nélkülözhetetlen anyagai. Felhasználási területük a ruházkodáson (ide értve a védőruhákat is) kívül kiterjed a lakástextíliákra (bútorkárpitok, szőnyegek, függönyök, takarók), a háztartási textíliákra (törülközők, konyhai törlőkendők stb.) és számos műszaki területre is (ponyvák, hevederek, különböző műszaki felhasználású szalagok, járművek kárpitozásai, kompozitok erősítőanyagai stb.), de a gyógyászat sem nélkülözheti őket (kötszerek, kórházi felszerelések). Sokoldalú felhasználásuk folytán rendkívül sokféle fajtájuk van és a szálasanyagok minden fajtáját felhasználják a készítésükre.

A szövet művészeti kapcsolatai

A szövetek gyakran színesen maradtak fönn Egyiptomból, Kínából, Szkítiából, Indiából. Ezek alapján a kutatók megállapították, hogy milyen festőnövényeket és ásványi anyagokat használtak a szövetek színezésre. Legismertebb a bíborcsiga bíborvöröse, a sáfrány sárgája, vagy az indigó kékje (lilája).

Fontos volt a szövet festéshez való előkészítése, fehérítése is. Ezt a néprajzosok még ma is megfigyelhetik, amikor az asszonyok a növényi szálasanyagokból készült szöveteket fehérítik. Kiteszik a szövetet a patakpartra, vízzel locsolják őket és a nap sugárzása végzi el a fehérítést.

A szőttesek a háziipar szövött termékei, amelyek rendkívül jellemzők egy-egy tájegység népművészetére. Ezeket a szöveteket jellemzően kézi szövőszéken állítják elő.

A szövésnek számos érdekes matematikai kapcsolata is van, amely a szövésben jelentkező szimmetria következménye is.

Forrás: Wikipédia - Tovább